Pálca-esők verik, ázik a puszta, duzzad az úton a sár; csörgedezik patakokban a lusta, szürke habú mocsok-ár.
Ázik a gát, hasadozva leválik, ömlik a vízbe a part, ólom-esőkben a város elázik, nyirkos a házfal, a park.
Koppan a földön a gesztenye gombja, - inge kinyílt, csupa rongy; vissza ki varrja a gombot a lombra, nincs se szabó, se bolond.
Szálas eső pereg: égi spagetti, - tála a tér, köd a szósz, falja csatornanyílás. De a resti sörszagú mennybe hajóz.
Nyelve a járda kövére fityeg le mit motyorász a plakát? mintha a fal maga jönne, lihegve elpanaszolni baját.
Állnak a hídon a gépkocsik, ott fent nincs ma beút, se kiút... Buksza-üres szemű nénike töpreng: holnap ebédre mi jut?
Búvik a méhe, ha fordul a naptár, - méze-kifosztva ugyan, ám ura híg szirupával a kaptár télire még teli van.
Hát mi, ha int az idő, hova bújjunk? Bárha begyűjtve a méz, még beledugni se tudjuk, hogyha hibádzik a pénz.
Lágy ez a vers, puha ritmusa altat s mint az eső, beterít, Ágy ez a vers, aki benne elalhat, álmaival betelik.
Pálca-eső zuhog, ázik az elvert város, elönti a sár; gennye fakadt ki a régi sebeknek, s máris az új sebe fáj. |