A légy az emberekhez
Október vége.
Látjátok? Már alig vagyunk. Ti magatok akartátok. Mennyit hallgattuk átkaitokat! S te is, aki most a szoba mélyén teszel-veszel, te esetlen óriás, jól emlékszem, hogy zsörtölődtél egész nyáron át: „Micsoda ötlet volt az Úristentől, szárnyat adni a férgeknek!”
Ismétlem: már nem vagyunk, s reggelenként nyugodtan heverészhettek félálomban, tátott szájjal, csupasz karotok szétvetve a paplan tetején. Számunkra végetért a kellemes üldögélés orrotok hegyén, fületek finomröptű körülzsongása, mely ki tudja, nem élvezetesebb-e, mint egyenest beszállni hangos döngéssel orrlikatokba… De ma, amikor már mindennek vége, megmondhatjuk egymásnak sine ira et studio, kik és hol vagyunk. Tehát-mi már alig vagyunk, teljesül a vágyatok, amit dühödten ismételgettetek egy fél éven át, többször is naponta. De mi hasznotok belőle? Milyen árat kellett fizetnetek érte? Mi nem vagyunk, de nincsenek a hosszú napok sem, nincsen strand, forró alkonyat, s nincsen remény sem. A fákon itt-ott árválkodó levélmaradványok csupán nyomorúságos paródiája a múltnak, csak azért nem hullottak le, hogy annál fájóbb legyen megaláztatástok. Vége, vége…s midőn leírom e sorokat, be kell vallanom, keserű elégtételt érzek, hogy velem, „szárnyas féreggel” együtt, ahogy nevezni kegyeskedtél, odalett a reménységetek is, a szép, nemes remény. Hárman vagyunk itt, a két ablaküveg közt; már minden rést gondosan eltömtetek fagyapottal, aggályoskodón beragaszkodtatok papírcsíkokkal. Egyfelől a szoba homályba borult belsejét látom s benne arcod fehéres foltját, másrészről az ég végtelenjét. Emitt még döngicsél egy sorstársnőm; a másik már mozdulatlanul fekszik alant, hanyatt esve, hat kis lába fölfelé mered. Mert bár „szárnyas férgek” vagyunk, szebbek leszünk a halálban, mint ti.
|