1916.
Ó, mikor oszlik már a köd? hol késik a vigasztaló? Örvények és sziklák között hogy ing a kis magyar hajó!
Nekem már sírni sem szabad, talán összerezzenni sem ha látom, hogy a forgatag elkapja egy-egy kedvesem.
És átkoznom sem a vihart s kiáltanom borzadva, hogy csekély deszkánk talán kitart, de drága vérünk színe fogy.
Nem volna jobb-e, magyarok, míg rázza hab a mély kabint, kik itt vagyunk még, egy marok szorosan összebúni mind?
Dalolni tán vigasztalót, S vigyázva lesni hol derül, és szólni: »Kösd ki a hajót!« ha partot látnánk messzirül?
De jaj, bajában sem barát, magyar sem érti a magyart, civódik mint a rossz család, s olykor még áldja a vihart:
ó, szörnyű! még dicsérgeti, mert rab tűrővé edz a seb, s e néma szolgaság neki vére vérénél kedvesebb.
Ők amíg vérük vére hull úgy védik itthon a hazát hogy szívbe fojtják zsarnokul a gyermekeknek igazát.
Igy jártam én is - nem rege - és úgy vagyok már, úgy vagyok, mint rossz családnak gyermeke, kit egyre vernek a nagyok.
De csitt! duzzogni nem szabad, szivem! jutalmat ne keress! Jutalmul: mindig légy szabad, S ha nem szeretnek is: szeress!
Gondold, hogy könny és vér pereg, s van méltóbb annyi fájdalom: s ne sírj, ha vernek, mint gyerek, hanem zengj, mint a cimbalom! |