Mély vízbe hulltak lépteid és elveszett tekinteted, utadra többé nem terít a holdam ezüstszőnyeget és napom nem virágzik át éjeid sötét vánkosán, mint kő oly idegen a szád mint kő oly idegen a szám.
Nem kovácsolok csillagot, hajadba lámpás ékeket, tétlen-magamba bámulok, számolgatom az éjeket. Vésőmön rozsda csikorog és múltamra hull veretnek. Most már tudom, hogy hű vagyok, és szégyenlem, hogy szeretlek.
A vízről lassan imbolyog első utad, ó gyermekút! hűs fodrok őrzik lábnyomod, s én, mint akire köd borult, csak ringatom e fodrokat s a fodrokon túl tégedet, akit szégyenem letagad s kit rejtegetni nem lehet.
A múlton túl őrizlek én tűzkorszak emléke gyanánt, te hűtlen, riadt őzikém, emléked mindig visszaránt. Miért vésődtél így belém? Növök mint televésett fa, s bennem te is, úgy ahogy én, sejtelmes mitológia.
Gyöngyházszíned elém dereng, gyöngyházszíned s nehéz hajad, s szavad nyomán a lepke csend, s a lepke csend nyomán szavad. Karod, ahogyan átkarolsz s melled rugalmas vánkosa, széthullt a tűzben, mint a gyolcs, volt évszakaid mosolya. |