ESTI KÖNNYEK
Lehunytam a szemem, s jaj, az ő arcát láttam, Jaj, az ő testét láttam szűz ágya tiszta vásznán, S csodáltam mélyen és szelíden és paráznán, S úgy jajdult el szivemben vérző, ledöfött vágyam, Oly búsan s elvetetten, mint harc után a tarlón Az átszúrt katona, ki zsibbadó fejét A hűvös földbe gyúrja, s szegény, pihenne még Távol babája mellett, s csókolná vállát forrón.
S egyszerre felzokogtam, és lüktető fejem Betegen s árván bújt meg ijedt tenyereimben, S ők, mint gondos nővérek puhán s nagyon szelíden Simogattak sokáig, s remegtek csöndesen... Hiába... s elzuhantak hosszan bús kezeim Az asztalon, s átfonták egymást kétségbeesve, S imádkoztak... s szemem tétován, tágan leste, Mint csavarja szép ujjuk torzzá a szörnyü kín...
Éjfél lett lassan... s lomhán nyúltam egy szivarért én, S furcsa csodának tetszett, hogy elhagyottan nyúló Ujjaim közt víg fénnyel föllobogott a gyújtó S hogy törődött ajkamról illatos füst szállt békén. S aludni készülődtem, s úgy nyújtózott karom, Mint ólom-Krisztus karja elvadult út keresztjén, És elgyötört orcámat lassan aláeresztém, S az "elvégeztetett" vonaglott ajkamon... |