A világ beteg most, - nem én, a világ szíve fáj, nem én sorvadok, - a remény, nem én tűnök, - a táj.
A ház, a hegy, a völgy, a hon új éjt visel magán, mint sötét ruhát alkonyon egy elhagyott leány.
A szó, a gondolat, a tett nyálkásan meglapul s önmaga csigaháza lett a szellem is, balul.
Szabadság? Ó, mennyi lator szájában forgatott! Így aljasitott el a kor minden gondolatot.
Hát mit keresek, mit kíván szívem, milyen italt? ha szomjú torkom és a szám nem zengheti a dalt,
mit is kívánnék még? - Tilos - ó, vers, ez a neved s a könyv csak balga papiros, amely a betűket
úgy hordja hátán, mint a rab kegyetlen kényszerét, mint sziklás hegy a vájt utat, mint felleget az ég.
A kényszer ellen lázadunk világ bordái, mi, költők! Szegény nép, nem hagyunk a mélybe hullani! |