Robert Wood : A bohóc
Nagy, piros orra volt, idétlen, kantáros ruhát, lehetetlen méretű cipőt és kócos, vörös parókát viselt. Arca hófehér volt, és az orrához hasonló színű széles mosolyt pingáltak rá. Gyerekek vették körül, őszintén nevetve minden viccén, ő pedig lufiállatkákat gyártott nekik. Zöldet, pirosat sárgát, oroszlánt, zsiráfot, kutyát vagy bármi mást, amit csak kértek. Bár sohasem rajongtam a bohócokért, most az egyszer én is beálltam a nézők közé. Azonnal feltűntem neki a sok kis emberke között, és felém fordult. Minden áron nekem is csinálni akart egy lufiállatot, de mikor látta, mennyire hajthatatlan vagyok, elkezdett kifigurázni. Őszintén kacagva ismertem magamra, pedig ennél különbözőbben már nem is nézhettünk volna ki. Úgy éreztem, mintha egy furcsa tükör előtt állnék. És tükörképem már nem az elegáns öltönyt, nyakkendőt, fényesre pucolt cipőt viselte, az aktatáska is eltűnt a kezéből. Csak az ember maradt, mindaz, ami igazán fontos lehet, az, ami a felszín alatt húzódik. Végignéztem magamon, majd a bohócon, és irigyelni kezdtem. Közben a gyerekek elmentek, majd újabbak jöttek, mindig volt olyan, ki még nem hallott egy-egy viccet, vagy akinek még nem volt lufija. Az idő eltűnt, csak az a groteszk figura maradt, gúnyos mosollyal az arcán, kiparodizálva mindenkit. A dolgukra siető embereket, az édesanyákat és gyermekeiket, a rendőrt, és mindenkit, aki csak elhaladt az utcán. Ahogy egyre tovább figyeltem lassan lehullott róla az öröm maszkja. A festett arc mögül kezdett előtűnni a valóság. A széles mosoly örült vigyort takart, szemeiben gyűlölet csillogott, keze minduntalan ökölbe szorult, ahogy egy újabb gyerek jelent meg a közelben. Teljesen belefeledkeztem abba, ahogy egy pillanat alatt átalakult a szemem előtt. Legalábbis én csak annyinak éreztem, de mire feleszméltem, már csak ketten voltunk, a fiúk, lányok és szüleik eltűntek. A bohóc mereven bámult, már meg sem próbált mosolyogni, arcán könnycseppek gurultak végig, lemosva a fehér festéket. Hátrálni kezdtem, ő pedig leült egy padra, figyelte merre megyek. Bármennyire is próbáltam ellenállni, mégis futásnak eredtem, csak negyed óra múlva pihentem meg. Azóta számtalanszor próbáltam elfelejteni, de sohasem sikerült. A smink mögül egyenesen a halál nézett rám nagy, piros orral, festett vigyorral az arcán. |