Robert Wood : A Díva halála
Az előadásnak vége volt, a függöny fájó gyorsasággal, sikítva ereszkedett alá. Az ócska fából készült csillogó márványvilág, a színpad sötétségbe borult. Az előbb még viharként dübörgő taps is elnémult, csupán emléket hagyott a szívekben. A színészek lelkesültsége, lázas készülődése átadta helyét a nyugodtan morajló büszkeségnek. Hiszen az előadásnak vége volt! Nem is lesz több, nincs ember, ki ne látta volna legalább egyszer, így nem is éri meg újra eljátszani. Elszállt a titok könnyed, pókszőtte szárnyakon, messzi vidékékekre.
A társulat tagjai boldogan vettek búcsút egymástól, nem sajnálva, hogy többé nem játszhatnak együtt. Csak egy valaki nézte könnyes szemmel, hogy e színész család a feledés feneketlen gödrébe hajítja az együtt töltött percek gyönyörű emlékeit. Minden egyes könnycsepp egy-egy előadást gyászolt, ragyogó feketébe öltözve. A díva megtörölte szemét, elkenve sminkjét, már nem számított. „Ideje menni”, – gondolta – „az előadásnak vége!”.
Még egyszer utoljára kilépett a függöny takarásából, a fények felvillantak, a közönség egy emberként tapsolta a művésznőt, füttyök száguldoztak a levegőben, ezernyi szempárban fénylett az elismerés szikrája…
A színházban sötét volt, a fekete kárpitozású székek árván, katonai rendben várakoztak. Lesétált a sorok közé, hófehér kezével megérintett minden széket, ahogy végighaladt mellettük, az előcsarnok felé tartva.
Odakint fekete öltönyös férfiak, és estélyibe öltözött nők beszélgetésének zúgása gördült végig mindenen. Néhányan nyugodtan üldögéltek a fotelekben, nekik már megvolt a jegyük, a többiek pedig a pénztárak előtt húzódó, végtelennek tűnő sorokban remélték, hogy marad számukra hely. Egy fotós ugrott a díva elé, fényképezőgépét a magasba emelve, a vaku villámként hasított keresztül a termen…
Az előcsarnok üresen tátongott, a pénztárak redőnyei le voltak eresztve. Itt már soha többé nem adnak el egy jegyet sem. A színház nemsokára örök álomra szenderül, melyből semmi, a leghangosabb tapsvihar sem ébresztheti föl. A díva nekidőlt a falnak, mélyen magába szívta az épületben terjengő érdekes illatot, melyet csak ő érezhetett, a művészetet. Elindult a páholy felé.
Emberek lökdösődtek, mindenki minél előbb a helyére szeretett volna jutni, már nem sok idő volt hátra. Ahogy felért a páholyba, minden szem rá szegeződött. Irigységgel vegyes csodálattal, és tisztelettel tekintettek rá, csendben figyelték, ahogy feláll a mellvédre. Ekkor ütemes tapsolásba kezdtek, eljátszották a színészek kedvenc dalát…
A díva előredőlt, s a székekre zuhant. A fájdalom egyetlen éles pillanat volt csupán, a taps elnémult, a tapsolók eltűntek. Az előadásnak vége volt! |
AJÁNLOM AZ OLDALT
